Tarr Dániel

A felborult rend filozófiája

Bevezetô

       A rend - legyen az metafizikai elv, vagy egy ezt másoló, ember alkotta vallási vagy társadalmi forma - elvesztése vagy felborulása mindig válságperiódust jelent az emberi megélés szempontjából. A már nem kitapintható kordinátarendszer hiányában az ember elszakítva éli meg magát az isteni szférától; az erre épült társadalmi intézmények már nem funkcionálnak. Az ebbôl következô társadalmi változások mindig radikálisak, hiszen nem áll mögöttük egy rendezô, mindent átfogó és mindenre kiterjedô metafizikai elv. A  nem értett 'isteni rend' mint társadalmi, filozófiai válság nyilvánul meg a fizikai világban, és egy olyan ösztönös, filozófiai igényû keresést indít el az új rend megtalálására, amely az új rendszer életbelépésével ér véget. Ez egy olyan társadalom-filozófiai problémához vezet, melyet két rendszer összehasonlításával szeretnék körvonalazni: Az ókori Görögországban lejátszódó 'rendváltás' - mely Hésziodosz munkáiban figyelhetô meg -, és az ókori Kínában lejátszódó 'rendváltás' - mely a Ji Ching-ben körvonalazódik - vázolásával. A két kultúrában lejátszódó filozófiai probléma azonos: az isteni rend elvesztése. Mégis az új rend megtalálása, feltárása két igen különbözô megközelítésen keresztül történik, amelyben ismételten jól körvonalazódik a nyugati-típusú gondolkodás és a keleti-típusú gondolkodás közti különbség.

Hésziodosz

       Hésziodosz, a 7. századi boiótiai költô olyan világot tár elénk munkáiban, melyrôl a homéroszi epika mit se tud, mondja Polányi Hésziodosz koráról.

"Történelmi távlatból nézve a Munkák és Napok az elszigetelt egyén - a törzsi társadalomban még fájdalmasan rendhagyó alak - születésének dokumentuma... A törzsi rend hanyatlásával újfajta bizonytalanság jelenik meg az ember életében; kikezdi létének magvát, miközben, ha durva formában is, világra kényszeríti az emberi természet lappangó elemét: a személyiséget."[1]

Nem választja el nagy idô Homérosz és Hésziodosz írásait, míg azonban a homéroszi szövegek egy tovatûnt kor dicsôséges bemutatására vállalkoznak, addig Hésziodosz a maga korának gyötrelmes vajúdását fogalmazza meg. Ezekben a szövegekben jól kiolvasható az új jelenségek arculata, és megfigyelhetjük az elmúló értékeknek egyre torzabb, egyre elmosódottabb vonásait. A homéroszi eposzok világának szilárd örök isteni értékei megállíthatatlanul bomlásnak indultak. Az archaikus Görögországot felépítô és meghatározó isteni rend elveszett, az isteni rend által legitimizált társadalmi formák bomlásnak indultak - elvesztették hatásukat.

Vessünk most, mindenek elôtt, egy pillantást Hésziodosz történelemszemléletére - a maga nemében egészen új, mégis a mítosz lényegi jegyei szerint nagyon is hagyományos megközelítése a múltnak (az eredet, mint a szent érték föltárulkozása) -, mely elôször vállalkozik a történelmi idô, az idôk teljességének megragadására. Az öt korszakhoz, melyek egyre romlottabb, silányabb világot tárnak elénk, egy hatodik profetikus jövôkép társul, mely apokaliptikus hangnemben a végsô romlás elsötétedô, kegyetlen vízióját jövendöli.

Az istenek törzsébôl származó ember elkorcsosulását látjuk itt. Az elsô nemzedék isteni nemzedék volt. A baj, az öregség a kórság "még nem törte meg ôket", az aranykorban ismeretlen volt a munka gyötrelme, "mint lágy álom jött a halál rájuk" és ezután ködben-járó istenekként ôrzik a törvényt [dich], mert "minden gaztettet meglátnak". Az aranykort követô, második, sokkal satnyább nemzedéknél [genoz] már megjelenik a görög ember nagy csapása a gôg [ubriz], ezzel együtt az istenek tisztelete elleni lázadás: a szentségek elhanyagolása.

"s már nem tisztelték a nagy isteneket sem, s istenek oltárára se hozták áldozatukat már, úgy, ahogy embertôl a szokás törvénye kívánja."[2]

A harmadik, a réz-korban is a hübrisz a kulcsszó. Küklopszok és Gigászok roppant, vadszívû rendje ez, "melynek Árész kell" és az örökös dúlás, ahogy Odüsszeusz jellemzi ôket:

"s törvénynélküli dölyfös Küklopsz-nép mezejére ért hajónk, kik nemmúló örök égilakókban bízva, kezükkel nem szoktak soha szántani-vetni, s minden megterem ott, noha földbe nem ülteti senki. /.../ Megszentelt törvényük nincs, gyûlésbe se járnak; laknak az égbenyúló ormok meredek tetejében, mélyöblû barlangban, s a törvényt maga lát kiki sarja és felesége fölött, egymással mitse törôdnek."[3]

A negyedik korszak a homéroszi hôsök rendje. "Isteni hôsök rendje, nevük félisten a földön /.../ emberölô csata, írtó harc pusztítja ki ôket."[4]

És íme egy ugrással itt vagyunk Hésziodosz saját korában: "ez a vaskor". "Csak ne születtem volna e most élô ötödik rend embereként" - kiált fel Hésziodosz fájdalmasan - "Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember gondban, bajban, az istenek így szabták ki a sorsunk."[5]

De vajon mi történt az ôsi renddel, mely ily sanyarú jelenre fordult? Ezzel Hésziodosz nem foglalkozik! Ráadásul ez még csak a vég kezdete! Az elsötétedô jelen nyomában ott lapul az apokaliptikus vég: "Mégis, járul még öröm is némelykor a bajhoz, - még feketébb végromlás fenyeget, ahol minden hajdani, isteni érték végképp megszûnik."[6] Az elköszönô erkölcsi értékek [timh, aidoz, nemesiz, dich] helyébe a romlottság vétkei lépnek [atimia, ceirodich, ubriz, qhloz]. Ami a sémából kiolvasható: az erkölcsi értékek romlásával egyenes arányban nônek a gondok, a gazdasági terhek. Ezt a gondolatot Polányival parafrazálva azt mondhatnánk, hogy az archaikus társadalmi szövet felbomlásával, megjelenik 'a létfenntartás egyéni gondja'.

"Az éhhalál kisértete ott bujkál a Munkák és Napok emelkedett ritmusaiban, s valamiféle hátborzongató prófécia hangulatát kölcsönzi neki."[7]

Mint mondja, a törzsi viszonyok közt önellentmondás volna ilyesmirôl beszélni:

"Törzsi viszonyok között a gazdasági sors kollektív, nem egyéni sors volt: /.../ jóra vagy rosszra fordult, a változás az egész közösséget érintette. Mostantól fogva az egyén félelmetes társa lett ez a sors; többé nem lehetett a redisztribúció és a reciprocitás hagyományos szövedékére támaszkodva távol tartani az éhezés rémét."[8]

Hellász sötét korszakának nevezett századai ezek. A törzsi rend alkonyán a parasztköltô gondterhelten keresi a válaszokat arra, hogyan viselkedjék az ember az élet e zavaró új viszonylatai közt. Figyelme azonban nem az ôsi, elveszett rend kutatására és esetleges helyreállítá-sára irányul, hanem a külsô, kaotikus rendhez való igazodásra. Módszere az adott helyzet felvázolásából és az ehhez igazodó társadalmi módszer kutatásából áll.

 A királyság évszázados hagyományát a kevesek uralma, az oligarchia váltja föl. A Zeusz-táplálta király alakja - ki az isteni törvények [nemiota] rendjét õrzi Zeusztól kapott jogarával - már a múlté. Hésziodosz korában már hiába kimondott szó Odüsszeusz sereget rendezô kiáltozása:

"Nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen az úr csak, egy a király, kit sarja, csavartelméjû Kronosz tett fejedelmünkké törvényeivel s jogarával."[9]

Anarchia, törvénytelenség, jogtalanságok: ez Hésziodosz keserû korának litániája:

"Mostanság bárcsak ne igazság embere volnék én se, fiam se, hiszen csak bajjal jár ma igaznak lenni, hiszen most több jogot élvez a jogtalan ember - csakhogy nem hiszem én, hogy Zeusz így hagyja örökre."[10]

A vér és törzs kötelékeit lassan a polgárok személytelen kötései váltják föl, különös paradoxonként éppen e személytelenkedés (kollektív szolidaritás) keretei közt körvonalazódik a modern személyiség halvány sziluettje. Az isteni rendtôl való elszakítottság, amely a társadalom közösségét is szétszórta, pontosan az individualizáció irányába mutat; az egyén ráébred maga magavalóságára - egyedül van, minden isteni törvény nélkül.

A sólyom és a csalogány tanmeséjében Hésziodosz megírja a görög irodalom elsô moralizáló állatmeséjét. Témája az erôszak joga a törvény fölött. Itt történik meg az a radikális váltás, ahol egyértelmûen kiderül, hogy nem az isteni rend helyreállítása, annak újraértelmezett és a társadalomra vonatkoztatott feltárása a cél, hanem az új, megváltozott világhoz való alkalmazkodás. Az isteni jog [dich] nem nyújt már védelmet a hatalmaskodás illetve az ököljog [ceirodich] ellen, a törzsi társadalom bonyolult szakrális szövedékének [nemiz] közössége elkülönült osztályokra szakadozik. A cél ezután nem az elkülönült osztályok egyesítése, hanem az ôsi, egységes lét szétszakadt rétegei - társadalmi rétegei - közt kapcsolatot teremteni, akár pusztán érdeki alapon. A dilemma éppen abban áll, hogy a letûnô törzsi reciprocitást - az ajándékcserét - hogyan lehet átruházni a rokonokról a szomszédokra, "a nemzettségrôl a falura". Perszészt arra figyelmezteti, hogy végezze szorgosan magáért maga munkáját:

" nehogy te utóbb szükségbe kerülvén járj idegen házhoz, hogy koldulj, de hiába, mint most is hozzám jöttél, ám nem fogok adni semmit sem. Végezd inkább magad, ostoba Perszész, dolgodat úgy, ahogy az istenek az emberre kimérték, hogy ne a szomszédokhoz kelljen járni kenyérért asszonnyal s gyerekkel, hisz veled egy se törôdik."[11]

A törzsi reciprocitás személytelen szokásával szemben Hésziodosz egy új jelenséget körvonalaz : a személyesség modern eszméjét, mely a pontos ekvivalencián alapul, s "melyben szégyenlôs módon megjelent az érdek".

" és aki a legközelebb lakik, azt hívd meg elôször, mert ha akármi esik meg majd a tanyádon, a szomszéd ott terem öv nélkül, míg felcihelôdik a sógor. /.../ Jó mértéket várj szomszédodtól, s ugyanavval add meg a kölcsönt, sôt még tégy hozzá ha tellik rá; úgy számíthatsz máskor is arra, hogy ô kisegítsen. Más kárán ne nyerészkedj, átok az ily nyereség csak."[12]

Az új kor "rendje" radikálisan szembehelyezkedik az ôsi, szakrális világ törvényével. Hésziodosz elrugaszkodik minden eredeti isteni rendeléssel, célja nem annak megragadása, hanem pusztán egy megfelelô társadalmi rendszer kiépítése és körvonalazása, amely mellôz minden szakrális és etikai gyökeret - célja pusztán funkcionális: az adott anarchia felszámolása. Az elôtérbe kerülô 'értékek' és formák nem morális vagy etikai indítattásuak mint az archaikus társadalom formái, hanem pusztán gazdasági, érdeki alapokon nyugvó 'intézmények'.

Röviden szólva a korábbi intézmények helyében, azaz bomlási, szétesési folyamatukban megjelenik a lemeztelenedô gazdasági érdek és az elkülönülô háztartások gazdaságába piaci elemek keverednek. A szétzüllött erkölcsi értékek szakrális világának földcsuszamlásában, a törvénytelenségek interregnumában, az elkülönülô és egyre világosabban megfogalmazódó érdekek anarchiájában egyre követelôzôbben hangzik fel az írott törvény, a városvédô nomosz [nomoz] társadalmi igénye. A forrandó, érlelôdô új világ, a születendô görög csoda alapsejtje a városállam [poliz] lesz. A hésziodoszi átmenet után, ahol a törzsi örökség lényegében felszámolódik, ebben a formálódó új közegben a görög polgár [polithz] gondolkodása és problémái elválaszthatatlanok a polisz sajátos értékeitôl.

      Összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy Hésziodosz 'rendalkotása' az archaikus, ôsi, szakrális és isteni rend teljes mellôzésével, mi több elfelejtetésével történik. Célja nem az elmúlt korszak(ok) rendjének visszaállítása - s mint ilyen, elveti az isteni, aranykorba való visszatérés potenciális lehetôségét. Módszere az adott helyzethez való viszonyulás, s az ebben való rendszeralkotás. Ebbôl a szempontból 'rendalkotása' potens mozdulatként értékelhetô, hiszen kiutat mutat az adott kaotikus világ rendszerébôl, azonban megengedi a szakrális gyökerek szem elôl vesztését, ezáltal bizonytalanná téve a jövôt; az isteni szférához való felemelkedés lehetôségét.

(Lôrincnek : Hála istennek volt egy Hérakleitoszunk meg egy Parmenidészünk!)

Ji King

     A Su King egyik leghíresebb részében (I.4) ezt olvassuk: "A legbelsôségesebb összefüggés van fent az ég és lent az emberek között, és aki ezt teljes egészében felismeri, az az igazi bölcs".[13] Ezek a szavak foglalják össze legtömörebben annak a világnézetnek lényegét és programját, amely a keleti bölcseletet meghatározza. A makrokozmosz és a mikrokozmosz között fennálló általános megegyezésnek és összhangnak az alapja, hogy a világmindenség nagy jelenségei, az elemek, a légköri hatások, a bolygók, égtájak, évszakok, stb. a legkülönfélébb földi jelenségekkel állnak összefüggésben, fôképp az emberi élet jelenségeivel. A Szertartások feljegyzései errôl a következôket mondja:

"Az ember egyesíti magában az ég és a föld szellemi erôit, kiegyenlítôdnek benne a fény és az árny princípiumai, találkoznak benne az öt változó állapot (elem) legfinomabb erôi. Ezért az ember az ég és a föld szíve és az öt változó állapot csírája. Ha az eget és a földet vesszük alapul, minden dolog elérhetô. Ha a fényt használjuk eszközül, kikutathatók az emberi érzések /.../ Ha a szellemeket és isteneket hívjuk segítségül, akkor mindenfajta munka biztos védelmet élvez. Ha az öt változó állapotot használjuk anyagként, minden munka megismételhetô."[14]

Tehát a Kínai felfogás szerint a világmindenség hatalmas eleven organizmus, amely folytonos mozgásban van, és amelynek egyes tagjai kölcsönösen szüntelenül hatnak egymásra. Arra a kérdésre, hogy mi tartja fenn, és mi kormányozza a világmindenséget a kínaiak lényegében három fogalommal válaszolnak; ezek a "Sang-ti", a "T'ien", és a "Tao". (Ezek kifejtését most mellôzöm.) Bármelyik is a legfôbb mozgató, a makrokozmoszt testesíti meg - azt az isteni hatalmat, vagy inkább rendet, vagy metafizikai elvet, amely rendszert szab a fizikai világnak. A cél mindig azonos, bármely fogalmat is emelem a legvégsô princípiummá: harmóniába kerülni a világgal; megismerni és egyéválni az isteni törvénnyel. Ha a kozmosszal való összhang biztosítja a lét boldogságát, akkor mindenekelôtt arra kell törekedni, hogy az ember a világfolyamat jelenlegi és jövôbeli tendenciáit megismerje, hogy harmonikusan alkalmazkodni tudjon hozzájuk. A kínaiaknak egész sor mágikus módszer áll rendelkezésükre, hogy ezt a tendenciát bármely pillanatban megállapíthassák; ezek a beavatottaknak bepillantást engednek a lét titokzatos összefüggéseibe.

      A leghíresebb mû, amely ôsidôk óta ezt a célt szolgálja, a Ji King (Változások könyve), amelynek összeállítását a hagyomány Fu Hszi mitikus császárnak /i.e.2950/, mai elrendezését pedig Wen királynak és fiának Csou hercegének /i.e.1000 körül/ tulajdonítja. Miután elsô ízben Kínában akadt valaki, aki nem elégedett meg a jövôt kinyilatkoztató jelekkel, hanem azt a kérdést is feltette, hogy "Mit kell tennem?", szükségessé vált, hogy a jóskönyv bölcseleti könyvvé fejlôdjék. Így születtek meg a kommentárok. A Ji King különös (jós)könyvvé vált: jelei és vonalai maguk mozgásában és átalakulásában rejtélyes módon leképezték a makrokozmosz változásait és átalakulásait. Suo Koa - A jelek megbeszélése címû kommentárban így olvashatunk a könyv keletkezésérôl:

"Az ôsidôk szent bölcsei imigyen alkották meg a Változások könyvét: az isteni világosságot a maguk rejtélyes módján segítendô, feltalálták a cickafarkkal történô jóslást. Az égnek a hármas számot osztották ki, a földnek a kettes számot, a többi számot pedig ezekbôl kiindulva számították ki.

Szemügyre vették a homályban és a világosságban végbemenô átalakulásokat, s ezeknek megfelelôen állapították meg a jeleket. Elôállították a szilárd és a lágy mozgásait, létrehozva ezzel az egyes vonalakat. Összhangba hozták magukat az ÉRTELEMMEL (Tao) és az ÉLETTEL (Te), s ezeknek megfelelôen jelölték ki annak rendjét, hogy mi a helyes. Teljesen végiggondolva a külvilág rendjét, s a legmélyebb magjáig felfejtve a saját bensô törvényeit eljutottak a sors megértéséhez."[15]

Tehát a Ji King elsôsorban nem jóskönyv, hanem bölcseleti filozófia. Kész kozmogóniát tár elénk, amit számokban - a trigrammokban és a hexagrammokban - tár elénk, amit itt röviden kifejtésre kerül: Kezdetben volt az Üresség (Wu-chi) melyben Pan-Ku feküdt a Káosz tojásában (Hun-tun) 2 x 18 000 évig. Majd a tojás megrepedt és a kiszbadult világ szemben találta magát az ember formátlan potenciájával és megkezdôdôtt a világ formális kialakulása - ez a szétválás (Kai-pi), amely szintén 2 x 18 000 évig tartott; a T'ai-chi ([) állapota. A differenciálódó 'mindenbôl' létrejött a világmindenség. A világmindenség Égbôl és Földbôl áll. Az elôbbi férfias, jang-lény, az utóbbi asszonyi, jin-lény ; az egyik a "tízezer dolog" atyja, a másik az anyja. Együttmûködésük eredményeként jönnek létre az évszakok és a szerves világ (8 trigramm), amely késôbb az ô magjuk hatására továbbszaporodik (64 hexagramm). [lásd I.ábra]

[I.ábra]

      A Változások Könyvének másik alapgondolata a benne rejlô idea-tan. A nyolc alapjel nem annyira a dolgok, mint inkább átalakulási állapotok képeit fejezik ki. Minden átalakulásban, folytonos változásban van. Így a rend, a törvény is állandóan változó egészként jelenik meg. Azonban a változás - a rend megváltozása - nem kaotikusan, elveszett tudásként jelentkezik, hanem mint isteni törvény, a világ rendjében rendszeresen megtörténô folyamat. A Ji King gondolatmenetében kiválóan megfigyelhetô ennek a filozófiai reflexiónak, magatartásnak a milyensége. Az isteni rend, s így a világ megváltozása természetes folyamat, amely azt a feladatot tûzi a kínai bölcs (Csen-zsen) elé, hogy felfedezze a világ megváltozott rendjét, és a tradíciót, a kinyilatkoztatott isteni bölcsességet megtartva, átalakítsa azt a megváltozott világnak megfelelôen, ezzel helyreállítva az eredeti isteni rendet. Ez figyelhetô meg Fu Hszi világrendszere és Wen király világrendszere esetében:

A hagyományos kínai történetírás szerint Kína történelme egy mitikus császárral, Fu Hszivel kezdôdik, aki az i.e.3. évezredben élt, és a kultúra kezdeteit létrehozta. Mint már említettük neki tulajdonítják a Ji King megalkotását is. A Változások könyve így ír róla:

"Amikor az ôskorban Pao Hi (Fu Hszi) uralkodott a világon, felpillantott, és megszemlélte a látványt az Égen, lenézett, és megtekintette az eseményeket a Földön. Megnézte az állatok és madarak alakját és alkalmazkodásukat a különbözô helyekhez. Közvetlenül önmagából indult ki, közvetve a dolgokból. Így találta fel [a Változások könyvének] nyolc hexagrammáját, hogy a fényes istenek ôserôivel kapcsolatba kerüljön, és az összes lényt arányosan elrendezze."[16]

A Suo Koa-ban az ô világára érvényes leírást találunk:

"Az Ég és a Föld határozzák meg az irányt. A hegy és a tó erôi kapcsolatba lépnek. A mennydörgés és a szél gerjesztik egymást. A tûz és a víz nem küzdenek egymással. Így vegyíthetô egymással a nyolc jel. Az elmúló számlálása az elôre irányuló mozgáson alapul. Az eljövendô ismerete a visszafelé haladó mozgáson alapul. Ezért halad a Változások Könyvében a számozás hátrafelé."[17]